A fenti adatok nem ismeretlenek. Valahányszor a hazai egészségügy helyzete kerül terítékre, első helyen szerepel a szakemberhiány, és a hatalom azonnal azok nyakába varrja a rettenetes állapotokat, akik szakmai megbecsülés, jobb megélhetés reményében elhagyták az országot. Miniszterek egész sora tette szóvá az elmúlt években, hogy nem szép dolog hátat fordítani annak az országnak, amely kitaníttatta, fehér köpenybe bújtatta a fiatalokat – arról ellenben kevés szó esik, hogy a hatéves alapképzés és négy-öt éves szakosodás alatt mennyi pénzt költenek az orvostanhallgatók szülei gyermekeik oktatására, majd kenyérbe lépve mennyi marad a kezdő orvosnak megélhetésre, miután kifizeti az albérletet.
Mindez korántsem indokolja – bár kétségkívül szerepet játszik benne –, hogy a hazai egészségügyi ellátás több évtizeddel elmarad a szomszédos országokétól, amit a politikai elit, a döntéshozók azért nem érzékelnek saját bőrükön, mert betegség esetén Bécsben, Párizsban, Rómában kezeltetik magukat.

Az ok egyszerű: míg Románia az elmúlt negyedszázadban átlagban a nemzeti össztermék 3,2 százalékát fordította évente az egészségügyre, az Európai Unió országaiban ez az arány eléri a 7–10 százalékot. A hazai ellátásban 210 dollár jut évente egy lakosra, Svájcban 2300, az Amerikai Egyesült Államokban 7800. Romániában ezer lakosra számítható 1,9 orvos, az unióban ez az arány 3,5. A sor folytatható azzal, hogy huszonöt év alatt nem történt valós reform az egészségügyben, valahányszor nekirugaszkodott az éppen hatalmon lévő kormány vagy miniszter, a politikai hadszíntér másik oldaláról támadások érték, és maradt minden a régiben.