Térjünk vissza a kezdetekre, ha jól értettem egy iskolai feladat volt az ami tulajdonképpen felnyitotta a szemed arra, hogy valóban el tudnád képzelni magad a filmek világában. Pontosabban mi volt az a gyújtópont ami ennek a kreatív folyamatnak a során megragadott? A képek, hangok sorozata, vagy magának az érzéseknek az átadása?
-Hát, így visszaemlékezve ami így utólag is érdekesnek tűnik nekem az, hogy amikor feladták a filmes feladatot akkor másképp „működtem” mint addig, mert érdekelt nagyon a feladat-főként az, hogy hogy azt csinálhatok amit akarok. A történet sem volt megadva igazából, hanem egyszerűen szabadjára engedhettük a fantáziánkat és azt csinálhattuk amit valóban szerettünk volna. Persze amikor a kamera előtt találtuk magunkat szembesültünk vele, hogy ez nem feltétlenül így van, hiszen nem Hollywoodban, hanem itt Rugonfalván, Keresztúron voltunk és volt egy kicsi szappantartó gépünk és azzal kezdtünk el forgatni. Természetesen a végeredmény teljesen más lett mint amit megálmodtunk, de mindezek ellenére nagyon izgalmasnak találtam ezt a folyamatot. Az iskolában is órákon nagyon sokat fantáziáltam, sokszor képzeltem magam egy film főszerepébe, ami a megvalósítás után nem mindig bizonyult szerencsésnek... S most jut eszembe volt azelőtt még egy film amiről még sohase beszéltem a Csotrogány- ha jól emlékeszem ez volt a neve-egy iskolai feladat nyomán született. Én filmeztem a srácokat, már nem is emlékszem, hogy mi történt benne, csak , hogy valami nagy marhaság volt az egész. De sokszor jó ha az ember elengedi az agyát, mert akkor azt átépítve nagyon izgalmas dolgok tudnak születni.
Mesélj kicsit a mindennapi inspirációidról, kik lennének azok a filmoriások akik külső szemmel nézve is visszaköszöntenek a filmeidben?
Még annak idején az államvizsga filmemben szerettem volna David Lynch leghíresebb filmjének a Kék bársonynak a látványvilágát visszaadni... De rengeteg dán, román és magyar rendező is megragadja a fantáziámat. De van egy nagyon különleges lengyel rendező Krzysztof Kieślowski, akire felnézek a mai napig. Az egyik tanáromat tanította is és nagyon-nagyon jó filmeket csinált. Emlékszem még édesapám mutatta nekem. Még a filmegyetemen se tanították nekünk, pedig fantasztikus rendező.
Gondolom, ez a periódus igencsak hálás érzésekkel tölt el, hiszen több erdélyi helyszínen is bemutatják az általad forgatott Isteni kéz című filmet. Milyen érzés magyar közönségnek bemutatni a filmet (hiszen tudjuk jól, már megannyi helyen megfordultatok vele)?
Egy, hogy sokkal könnyebb beszélni, emlékszem Krakkóban nagyon izgultam, hogyan lesz az angol kommunikációval mert nem vagyok olyan magabiztos mint magyarul. De magyar közönségnek, főleg az ittenieknek szeressük a legjobban bemutatni, azért is fejezzük be itt ezt a vetítéssorozatot Keresztúron, mert ide valósi vagyok és itt érzem leginkább itthon magam. Úgyhogy mindig más, különleges érzés, ami hosszútávon is megmarad az emberben, főleg ha jól sikerül. Idáig mindkettő sikeres volt, reméljük a mai is jó lesz.
És ha már belföld, beszéljünk kicsit külföldről is-ezzel a filmmel igencsak beírtad magad a nagykönyvbe, hiszen a sarajevói filmfesztiválon is vetítették a filmedet, ez a pontot mérföldkőként élted? Fontos visszajelzéseket kaptál?
Sarajevo az kicsit más történet, mert ott nem is vetítették a filmet, hanem az volt, hogy fejlesztésen volt, az volt az első ilyen mérföldkő. Talán a legnagyobb siker az addigi életemben így filmesként, hogy bekerültünk a kiválasztott öt projekt közé, amit számos kelet európai projekt közül válogattak ki. Habár a krakkói fesztivál is hatalmas nem lehet összehasonítani a sarajevóival, ott valami elképesztő hangulat uralkodik. Bementünk a városba, s mindenhol csak filmfesztiválos plakátokat láttunk, tele volt a hely egy csomó sztárral, tényleg feledhetetlen élményként maradt meg. Pont miután bemutattuk a filmet utána jött a covid, úgyhogy másfél évig karanténba volt, s akkor lehetett volna leginkább fesztiváloztatni, de online fesztiválokra nem akartuk vinni. Utána pedig lekéstünk a benevezéssel, sajnos.
Mi ösztönzött tulajdonképpen az Isteni kéz című dolumentumfilm leforgatásában, hiszen akkor még új terepnek számított neked a dokumentumfilm kategória. Miért pont ezt az irányt választottad?
Fiatal filmesként nehéz anyagi forrásokat kapni egy játékfilmre, fejlesztettünk játékfilmet is, de ahhoz kell egy bizonyos költségvetés is, technika, emberek, színészek. Emiatt is kezdi sok rendező dokumentumfilmek forgatásával, mert ott sokkal jobban lehetőséged nyílik arra, hogy megfigyeld az embereket, ráérzel arra hogyan élnek, mozognak, s utána te is valószínűleg hitelesebben tudod majd a játékfilmjeidet is megalkotni. Egyetem végén határoztam el, hogy szeretnék valamilyen nagyobb volumenű dologba belevágni és akkor jött egy olyan mély impulzus nekem, amikor láttam a Szászcsávási bandát zenélni, s Csángálló nem úgy zenélt mint addig...megható élmény volt számomra. Sok kérdőjel ötlött fel bennem, hogy vajon mi is történhet vele, azok után hogy ő már nem tud úgy zenélni mint addig. Elkezdtem követni az életét és aztán bekapcsolódott mellém Sós Ági (a Szerelempatak rendezője), aki a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfesztiválnak az igazgatója és sokat segített abban, hogy hogyan építsük fel a forgatásokat. Na, s addig építgettük ameddig szinte ötéves projekt lett az egészből.
Volt valamilyen oka például annak, hogy egyedül filmeztél?
Igen, az intimitás. Ez egy kevés személyes projekt volt, főként azért mert ha nagy stábbal odamész még amúgy sem úgy viselkednek ebben az archaikus világban a szereplők mint ahogyan azt a mindennapi életben teszik. Meg ráadásul az az egészbe a vagány, hogy te csinálod tényleg a filmet. Hogy nem az van, hogy a fényelők meg sokan mások azért dolgoznak, hogy magát a képet amit a kamera felvesz megalkossák, hanem itt résen kell lenni és az életből kell meríteni.Ott vagy a kamerával csinálj amit tudsz. Számomra is egy nagyon kemény tanulási folyamat volt, hiszen éppen akkor fejeztem be az egyetemet, fogalmam sem volt mibe vágtam a fejszémet.A legnagyobb tanulság mégis az, hogy csak hinni kell, s aztán összeállhat a dolog.
Egy kicsit visszatérve az inspirációidra, az egyik interjúd során említetted, hogy Csángáló figurájában visszaköszöntött neked a „keresztapás stílus”. Milyen formában nyilvánul meg ez a filmben?
Hát nemcsak kinézetileg, de más tekintetben is hasonlóak a karakterek, hiszen mindkettejüknek tiszteletet parancsoló személyisége van - Csángállóra felnéznek a falubeliek. Ráadásul az öltözéke is hasonló, s ugye nekik is van fegyverük, de a fegyver az náluk a brácsatokban van és azt hangszernek hívják.
Azt is említetted, hogy fontos szerepet tölt be az életedben a tánc és a zene. Volt valamilyen oka annak, hogy ez a kettő ilyen közel állt hozzád és megjelent a vetítővásznon is?
Volt, hiszen ebben a közegben találtam meg magam, és habár mondhatni a népi erdélyi kultúra egy kicsit elzárt világ, hiszen nem sokan ismerik...részese vagyunk mi is, én is, s beleneveltek igazából. Nap mint nap hallgathattam a zenéjüket, úgyhogy valószínűleg ezért is ragadta meg a fantáziám annyira. A következő feldolgozásra váró témám is kötődik a kultúrához és ahogy forrogat az egyéniségem, rájövök mennyire mélyen gyökerezik ez bennem. Ez szolgál alapul a filmjeimnek, legyen az fikció vagy játékfilm.
Igen, viszont ha tudtad volna hogy ilyen hosszúra nyúlik majd a forgatási folyamat akkor nem biztos,hogy akkor olyan lelkesen belevágsz. Nehéznek találtad-e a leválást az ő életükről? Nem azt mondom, hogy napi szinten követted, de öt év az öt év...
Hát igen, nem napi szinten forgattunk, mert közben azért egyetemet is csináltam, meg Magyarországon is voltam, és voltak olyan periódusok is amikor abszolút nem dolgoztunk a filmen. Pont emiatt nem mondható el, hogy sűrített, kemény hajsza lett volna, az elején nem voltunk semmihez kötve, aztán amikor jött pénz akkor egy kicsit más volt, de akkor már szerencsére a projekt felénél voltunk. A leválás nem volt nehéz mert ahogy folyamatosan vágtuk a filmet én már akkor kívántam, hogy váljak le erről az egészről. Nem azért mert nem szeretem a szereplőket, hanem mert kívántam már, hogy bemutassuk a nézőknek. Mert befejezetlen projekt az megviseli az embert.
Csángálló élete és aközött a környezet között amiben megfordul, igencsak nagy kontraszt van. A putriszerű kis lakás és Japán pompája igencsak egymásnak ellentmondó két véglet, mi volt a célod ennek a kontrasztnak a bemutatásával?
Valójában ilyen kontrasztos az életük. Ez valamilyen szinten meg van mutatva a filmben, de Dumnezeu és Japán között még nagyobb a különbség. Csángállóék ugyanis próbáltak egy kis otthonos környezetet kialakítani itt Szászcsáváson...ők is régebb a roma soron éltek, nehéz körülmények között, de sikerült felküzdeniük magukat a társadalmi ranglétán.Mivel sok pénzt kerestek, lakhelyet változtattak és a falubeliek is teljesen befogadták őket.
Legfontosabb visszajelzés a filmmel kapcsolatosan, amit idáig kaptál és nagyon jól esett?
Két fontos visszajelzés maradt meg bennem a leginkáb - az egyiket Ferenci Gábortól kaptam, aki a kezdetektől a szívén dédelgette a film sorsát és megkönnyebbüléssel konstatálta a sok kezdeti kritizálás után, hogy „na megszületett a film, összeállt, mostmár rendben van”. A másikat egy amerikai úriembertől kaptam azáltal, hogy minden magyarországi bemutatóra eljött. Jól esett, hogy nem kimennek a nézők a filmemről, hanem ismételten jegyet vesznek rá, hogy átéljék Csángáló, Dumnezeu és a bandájuk különös történetét. Filmesként az a nagy elégtétel ha megtelik a nézőtér kiváncsi szempárokkal. Ezt az érzést már sokszor átéltem, de a mai napig nagyon motivál, hogy újból megtölthessem a filmszínházakat és megsimogassam az emberek lelkét a filmjeimmel.
„Mélyen gyökerezik bennem ez a dolog”-beszélgetés László Barna székelykeresztúri filmrendezővel
László Barna székelykeresztúri származású rendező, operatőr aki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Színház - és Filmművészeti Egyetem és a Budapesti Metropolitan Egyetem soraiban sajátította el a filmes szakma szépségeit, hogy itthon érvenyesítse a tanultakat. Első filmjeit apró-cseprő botladozásoknak, kísérletezgetésnek nevezi, elmondása szerint már az iskolában is állandóan fantáziálgatott-képzeletbeli filmkockákat rakott össze a fejében, hogy később húsvér szereplőket, történeteket hívjon életre. Habár már az itthoni és külföldi berkekben is igazi sikereket tudhat magáénak még rengeteg cél és megvalósítás hajtja előre. Az Isteni kéz a Szászcsávási cigányzenekar életének öt évét kíséri végig, megelevenítve az archaikus világ aprócska rezdüléseit. Valóban hiánypotló tevékenység az övé, népi ihletettségű filmjeiből mindannyian új erőt meríthetünk.