Saját bevallása szerint mozgékony gyerek volt, de az iskolában mindig jól teljesített, egy igazi mintadiák volt. Fiatal lelkészünk már gyerekként sem a rendőr karrierről álmodozott.
„Három éves koromban fogalmazódott meg bennem előszőr egy János-napi, édesapám is János, névnapozás alkalmával. Mi ott gyerekekül játszottunk, és akkor én voltam a papbácsi. Állítólag már akkor elkezdtem mondogatni, hogy lelkész leszek. Persze kérdés, hogy ezt egy hároméves gyerektől mennyire lehet komolyan venni? Vagy mennyire lehetett komoly ez az egész? Inkább játék volt, de ez úgy benne maradt a családi legendákban, hogy „már háromévesen emlegettem ez a dolgot”. Ez idővel kimaradt, aztán licista koromban a kovásznai „Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad” amatőr diákszínjátszó csoportjának lettem tagja. Többek mellett a rendezőnk, Molnár János tanár úr látta bennem a lehetőséget, hogy tehetséges színész legyek, és – talán az ő befolyására is – egy ideig én is gondolkodtam azon, hogy színire menjek. Aztán mégsem így lett. XI.-es koromban a szülinapomra döntöttem el végül is, hogy a teológiát választom.”
A beszélgetés során kiderült, hogy a színjátszó háttere sokat segített munkája során. Már fiatal korában hozzászokott, milyen emberek elé kiállni és beszélni, hogyan is tudja átadni a mondanivalóját a leghatékonyabb, és picit élvezhető módon. A magyar irodalom kedvelői pedig örülhetnek, hisz lelkészünk kedvenc alakításai, művei magyar íróhoz kötődnek, nem máshoz, mint Örkényhez. Bevallása szerint, az Örkény egypercesek álltak hozzá a legközelebb.
Már fiatal korában is aktívan részt vett a közösség kulturális életében. Irodalmi esteken szavalt, a március 15-i rendezvényeken állandó résztvevő, szavaló, műsorvezető volt. Egy adott ponton nagyon jó viszonyba került a helyi lelkésszel, Bukovinszky Miklóssal. És ha nem is ez az oka, de mindenképpen meghatározó szerepe volt a lelkészi pálya melletti döntésében, és hogy teológus lett a színészünkből. Döntését azonban nem bánta meg.
„Úgy éreztem, hogy a színjátszásban az lenne számomra hosszútávon a nehézség, hogy mindig valaki mást alakítsak a színpadom, mint aki én vagyok. Számomra a lelkészség sokkal autentikusabb. Nem kell szerepet játszanom, hanem önmagamat adhatom. Sőt, igazából a világlátásom, a gondolkodásom, a hitem szempontjából legmélyebben fel tudom vállalni, és adni tudom magamat. És ez nem valaki másról szól, hanem én vagyok, ez az én belső világomnak a megosztása adott esetben.”
Azonban egyetlen döntés sem egyszerű, minden emberben benne van a „mi lett volna ha” kérdés. Ez alól Benke János sem kivétel. Egy intézményben dolgozni mindig szabályokkal jár, legyen szó irodai munkáról vagy éppen templomiról. Sajnos a fiatalok aktivitása az egyházi közösségekben folyamatosan csökken, így új módszerekkel kell próbálkozni, „modernizálni” kell az egyházat.
„Számomra meglepő volt Keresztúrra jönni, abból a szempontból, hogy vasárnap, amikor szétnézek az istentiszteleten, nagyon sok idős embert látok. Mezőcsáváson, bár lehet egy ritka kivétel volt Csávás, (szerzői megj.: hat és fél évig szolgált Csáváson), nagyon hangsúlyosan jelen volt a középkorosztály és adott esetekben a fiatalok. Keresztúron ez a mérleg nagyon az idősek fele billen el. Fiatalok kevésbé kapcsolódnak be. A gyülekezetben nincs vallásóra, az ifjúsági alkalomra is viszonylag kevesen járnak, így nehéz kialakítani a kapcsolatot a fiatalok tágabb körével. Persze vannak terveink a jövőre nézve. Sok mindenben gondolkodunk – mondom ezt így, többes számban, mert hála Istennek nem egyedül vagyok lelkész a gyülekezetben: van egy lelkész társam, Gáspár-Babos Etele, és – adott esetben a presbiterek, lelkes önkéntesek bevonásával – ketten tervezünk, ötletelünk, dolgozunk a kivitelezésen. Sok mindent szeretnénk átalakítani, hogy be tudjuk vonni a fiatalokat is.”
Viszont, saját bevallása szerint nehéz megtalálni az egyensúlyt az “elég modern”, de az idősebb generáció által is elfogadott módszerek között. Ők is fontos részesei ennek a közösségnek, és mindenképpen rájuk is gondolni kell, tiszteletben kell tartani a hagyományokhoz való ragaszkodásukat, ami életkori sajátosságaik alapján is érthető. A jövőre nézve, az emberek bevonzására vannak ötletek, szerencsére.
„Például, most, pár hete kerestek meg a cserkészek, hogy nem-e tudna az egyház teret biztosítani tevékenységükhöz. Örömmel karoltuk fel őket. Most a gyülekezeti házban tartják minden hétfőn a cserkész alkalmakat. Ez is egy nyitás lehet a gyerekek felé. Valami, ami közelebb hozza az egyházhoz. Nagyon fontos az, hogy az embereket vissza tudjuk csalogatni a közösségbe, hogy megszerettessük velük az együttlétet. Sajnos azt érzem, hogy rettenetesen el vagyunk magányosodva. Ott van az internet, a Facebook, ott van az online világ, de ha kikapcsoljuk a kijelzőt, még mindig egyedül vagyunk a szobában. Ez nyilván nem tölt fel, nem ad életörömöt, és egy sor pozitív dolgot kizár az életünkből. Szerintem arra lenne leginkább szükségünk, hogy közösségben legyünk, hogy találkozzunk, hogy töltsünk időt együtt, hogy gondolatokat, érzéseket osszunk meg. De ez csak akkor lehet, hogyha találkozunk. A korábbi évtizedekben a közösségi élettől, így az egyháztól is tömegesen eltávolodott embereket csak egyesével lehet visszacsalogatni a gyülekezetbe, a közösségbe, a személyes kapcsolatok által. Ehhez szükséges kilépni a templom falain kívülre, és olyan találkozási lehetőséget is biztosítani, ami nem riasztó olyanok számára sem, akiknek az életében nem történt egyházi szocializáció, akik nem ápolnak szoros kapcsolatot a gyülekezeti közösséggel.” [ ] “Úgy gondolom, szükséges rátalálni egy aranyközépútra, ahol a fiatalok is aktívak, de az idősebb generáció sem érzi magát elfeledetten – akár az istentisztelet menetét, stílusát illetően is. Erre nézve is vannak elképzeléseink, például egy ifjúsági zenekar létrehozása, mely alkalmanként vezetné az istentiszteleti éneklést, a fiatalok számára is vonzóbb alternatívát kínálva a hagyományos orgona kísérettel énekelt énekek mellett. Fiatal házaspárokat megszólító alkalmakat is szeretnénk bevezetni, teret és lehetőséget biztosítva számukra a találkozásra, beszélgetésre, feltöltődésre úgy, hogy közben a párok gyerekeinek felügyeletéről is gondoskodunk. Tervezzük a gyülekezeti vallásórák elkezdését is a jövő tanévtől, nyárára pedig táborokat, gyülekezeti kirándulást, alternatív alkalmakat, például szabadtéri gyülekezeti napot. Tehát próbálunk nyitni, ahogy lehet.”
Minden magyarajkúnak sokat jelent a március 15-i ünnepség. Talán, még picit többet is, ha évekig csak piciben ünnepelhet az ember. Lelkészünk számára az idei évi március 15-i ünnepség egy nagyon jó és szép élmény volt. [ ] „Mezőség kapujában szolgáltam több, mint hat évet, fele-fele arányban magyarok és románok lakta községben, azelőtt egy évet a Nyárád menti Teremiben, egy vegyes faluban, ahol a magyarok voltak kisebbségben. Azelőtt négy évet szolgáltam Háromszék határvidékén, Aldobolyban, ahol a következő faluban, Brassó irányában, már szinte teljesen csak román anyanyelvűek laktak. Amióta elhagytam szülővárosomat, elszoktam attól, hogy a nemzeti ünnepet ilyen módon lehessen megünnepelni, és igazán jól esett az, hogy ez itt most megtörtént. Jó volt látni, hogy sokan összegyűltünk, hogy volt érdeklődés.”
A közösséghez való tartozás nagyon fontos a lelkész úrnak. Számára az egyház közösségépítő és -formáló szerepet kell betöltsön. És igaz, hogy a hit az alapja, de nem csak az Istennel való kapcsolatból áll. Amikor Istenhez kapcsolódunk, akkor lehetetlen, hogy egymáshoz ne kapcsolódjunk. Ebben az egyház nagyon fontos szerepet játszik, hisz platformot kell biztosítson ehhez a kapcsolódáshoz. De mégis miért fontos egy segítő, szerető és elfogadó közösséghez tartozni?
„A XXI. század embere szereti azt hinni, hogy mindenre képes, mindent meg tud oldani, hogy nincs szüksége segítségre, mert hát ott a telefon, az internet, ha elakadna. De az élet nem erről szól. Az élet arról szól, hogy szükségünk van egymásra. Amikor minden rendben van, akkor köszönjünk szépen, jól vagyunk, viszont amikor gond, krízishelyzet van, akkor rádöbbenünk, hogy szükségünk van arra, hogy valaki mellettünk legyen. Hitem által mindenekelőtt Istenbe kapaszkodok, akiről tudom azt, hogy az örömeim tőle vannak, általa teljesek, de ugyanakkor tudom azt is, hogy ha gond van, akkor megtart és segít, legtöbbször éppen embertársaim által. Ezért miközben keresem az Istenhez való kapcsolódás lehetőségét, közösséget vállalok és ápolok azokkal, akik szintén Őt keresik, akiknek – hozzám hasonlóan – fontos a benne való hit.” [ ] „Én a magam részéről nehezen tudnám elképzelni, hogy emberileg mivel tudnám vigasztalni azt, akinek az életében egy nagy tragédia történt, ha nem hinnék. Kezdő, zöldfülű lelkészként, egy olyan bácsihoz készültem úrvacsorát vinni, aki nem tudott eljönni a templomba, mert, sajnos, mind a két lábát le kellett amputálni. Végig azon gondolkoztam, hogy mit fogok majd neki mondani. Mit tudnék egyáltanán mondani? Rettenetesen izgultam. Lejárt a templomi ünnepi istentisztelet, és akkor elindultam hozzá. Mikor bementem, akkor egy sugárzó, ragyogó ember fogadott. Valaki, aki a hite miatt annyira pozitívan tudta megélni azt, hogy ő ebbe a helyzetbe került, hogy úgy érzem, én ott sokkal többet kaptam, mint amennyit adni tudtam.”
És milyen tervei vannak szeretett kisvárosunkra nézve? Még nem mert konkrétumot mondani, hiszen nemrég költözött ide. Érthető módon, előbb szeretné megismerni az itt élő embereket, a gyülekezetet, de persze ötletek vannak, csak ki kell deríteni, melyikek is lennének a legfontosabbak a közösségnek, mi segítené, erősítené őket leginkább. És eddig, hogy áll Benke János és kis családja a várossal való ismerkedéssel?
„Különös az, hogy édesanyám Keresztúron született. A nagyszüleim néhány évig éltek itt. Én úgy nőttem fel, hogy közben többször is azt hallottam a családban, hogy Keresztúr milyen jó hely, hogy kedvesek és melegszívűek az emberek, de én soha nem gondoltam volna, hogy valaha Keresztúrra kerülök. És lám, az Isten valahogy mégis idevezetett.” [ ] „Február eleje óta vagyunk itt, tehát most még nagyon a mézes hetek elején vagyunk azt hiszem, de eddig sok pozitív élményünk volt.”
Búcsúképpen megkértük, hogy hagyjon egy üzenetet olvasóink számára, ami elkíséri a keresztúri embert mindennapjai során.
„Ha üzenetben kell így most gondolkodnom, akkor talán így, itteni lelkészi szolgálatom kezdetén azt mondanám, hogy adjunk egy esélyt egymásnak. Sok sztereotípia él a fejünkben a körülöttünk lévő világról, gyakran beskatulyázunk embereket, közösségeket, intézményeket – így az egyházat, lelkészt is. Azt hiszem az egyik legnehezebb dolog, hogy „kinyissam a dobozt” és megnézzem, tényleg az van-e benne, amit én gondoltam, vagy valami, akár teljesen más. Adjunk esélyt egymásnak!”
