×

Figyelmeztetés

JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 912
kedd, 06 február 2018

Egy Erdély ihlette szív rovata

„Nekem ott a szívem Erdélyben, indulnék bármelyik pillanatban…”

 

 

- mondta ezt Rozs Teréz, Fejér megyében s azon belül is Iszkaszentgyörgyön élő nagyon kedves ismerősöm, szeretett embertársam. 

A történet még Székelykeresztúron lévő önkénteskedésem ideje előtt kezdődött.
Magyarországon logopédiai munkakörben dolgoztam. Utazó gyógypedagógusként a megyén belül több intézménybe is kijártam tanítani. Innen jött az ismeretség Terikével.

Az Iszkaszentgyörgyi Általános Iskola egyik irodai szobájában találkoztunk és társalogtunk. Egyik alkalommal feltűnt milyen sok szép kép veszi körbe az iroda falait. S mint kiderült, festmények voltak, amelyek mind az ő kezeinek alkotásai közül kerültek ki.

Érdekes a sors az élet, mert emlékszem a legkedveltebb festményei Székelyföld némely tájairól, emlékhelyeiről kerültek vászonra. Éreztem amatőr festőnőnk hangján, hogy sokat jelentenek neki ezek a helyek, de akkor még nem tudtam igazán átérezni, hogy miért…

Az idő telt, múlt s úgy alakította sorsom, hogy életemben először kiutaztam Erdélybe, egy szemeszterre.
Ez idő alatt Terike festményeire is még jobban felfigyelt a világ, több kiállításra hívták meg őt és rendelik meg értékes festményeit. S míg az ő művészi alkotásai bővültek, én egyre inkább megértettem az itt létem során, hogy mit is jelent Erdély. Már értem a szeretetét, az odaadását, a könnyeit, amikor mesélt e helyről. Nem csak hogy értem, hanem érzem is, Székelyföld bele égett az én szívembe is, varázslatos tájaival, hegyeivel-völgyeivel az itt élő székely magyar emberekkel, ahol minden olyan szeretetteljesebb és másabb. Más az élet zaja, az emberek járása s még a madarak csiripelése is.

Rozs Terézzel - Magyarországon élő amatőr festőnővel való interjúbeszélgetést olvashatjuk a következőkben, akinek a szíve Erdélyben van s indulna e helyre bármelyik pillanatban.

Mikor kezdtél el festészettel foglalkozni?

Tulajdonképpen rajzolni már az általános iskolában is nagyon szerettem, de festeni még annyira nem. A rajzkészségem viszontmár határozottan bennem volt. Maga az, hogy fessek, az húszon egynehány évesen jött először. Akkor már Máté is megvolt, és valahogy ebben az időszakban jött elő, egy belső érzés, hogy festenem kellene. De aztán valahogy nem úgy alakultak akkor a dolgok az életben, hogy ez valóra váljon. Jó ideig még vágy maradt, ami elült egy ideig. Aztán úgy jött elő újra 2014-ben, hogy egy véletlen baleset következtében eltört a kezem, meg kellett műteni. Ezt egy hosszabb, 3-4 hetes kényszerpihenő követett. Éreztem, hogy valamit kezdenem kell az idővel. Aztán párom Laci és a barátja megbeszélték, hogy a meglévő jurtánk ajtaját meg kellene festeni, és úgy gondolták, hogy mivel a jobb kezem szabad volt, ezt én meg tudom csinálni. Kaptam festékeket, néhány bíztató szót és magamra hagytak a feladattal. Ehhez azért kellett egy kis háttérmunka is, életfa-mintákat kutattam, festési technikákat nézegettem. Se nem ettem, se nem ittam egész nap, annyira motivált a feladat. Végül elkészült, és mindenkinek nagyon tetszett. Miután végeztem, szerettem volna visszaadni a festékeket, de azt mondták, hogy tartsam meg, nekik nem kell. Azóta is azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek. Ha nem maradnak nálam a festékek, biztos nem kezdek el komolyabban a festéssel foglalkozni. A következő gyors lépés az volt, hogy vettem vásznat, Aritől ( Ari S. Kupsus) kértem egy állványt és a közelgő karácsonyra megfestettem Lacinak azt a kopjafát, amit Ő a Hargitára csinált. Hogy ne bukjak le az ajándékkészítéssel, amikor Laci otthon volt a bátyámnak festettem, amikor nem volt otthon, akkor az ő festménye készült. Aztán készen lettek a képek, és utána valahogy minden ment magától. Innentől rendszeresen festek. Most ott tartok, hogy 49 képet készítettem el. Ebből 19-et elajándékoztam. A szentgyörgyi kiállításra néhányat kölcsön kellett kérnem az új tulajdonosaiktól, illetve felajánlották, hogy erre az alkalomra visszaadják.

Mi motivál, ha alkotsz?

Szinte minden téma, ami kihívást jelenthet. Az alkotás egyfajta terápia számomra, de például néha előfordul, hogy hiába van rá fizikailag időm, nem érzek belső késztetést, hogy alkossak. Ezért nehéz például, ha konkrét megrendelésre festek. De előfordult, hogy kiléptem az ajtón, felnéztem az égre, és olyan látvány volt, hogy azt éreztem, most muszáj festenem.

És lefestetted, amit láttál?

Nem, egy teljesen más hangulatú, témájú kép készült, mint a valós élmény. Nem tudom megmagyarázni, miért azt váltotta ki belőlem.

Egyébként tanultál valahol, esetleg valakitől festeni?

Nem, teljesen autodidakta módon tanultam azt, amit most tudok. Egy jobb agyféltekés rajztanfolyamon vettem részt, amit ajándékba kaptam a családomtól. Annyit nem adott amennyit vártam, de tény hogy kaptam használható gyakorlati ismeretet. Ma már elég széles ismeretanyag áll rendelkezésre, ami hozzáférhető, és persze vannak könyveim is. Számos tervem van, főként új technika kipróbálása, elsajátítása.

- Kreatívan, a fantáziáid szerint festesz?
Olyan is van, de az még nem megy teljesen! Általában megtetszik valami, azt kinyomtatom, és arról megfestem. Vannak olyan kompozíciók, amikor külön-külön fotózott tárgyakat festek meg úgy, hogy egy képbe dolgozom össze.
- Mi a sorsa a képeidnek?
Egy része ajándékozásra kerül, másik része eladásra és néhány, amihez nagyon ragaszkodom, az enyém marad.

- „Minden alkotó, exibicionista” – mennyire érzed ezt a kijelentést magadra nézve igaznak?

Alaphelyzetbe a magam örömére, magamnak festek. Persze kivéve, ha ajándékba másnak festek, akkor rá gondolok, belefestem a szeretetem, az irántuk érzett érzéseimet. Mindig nehéz azoktól megválnom, amit eredetileg magamnak szerettem volna. Természetesen én is meg akarom mutatni magam, azt, hogy mit tudok, mire vagyok képes. Kezdetben nagyon meghatározóak voltak a reakciók, talán túl nagy jelenőséget is tulajdonítottam annak, hogy milyen visszajelzések találtak meg. Persze ma is fontosak a vélemények, de már másként. Laci is mindig bíztatott, segített, támogatott. Mindig azt mondtuk, hogy egymás múzsái vagyunk…azért ez most nagyon hiányzik.

Mi indított el azon az úton, hogy Székelyföldről fess? Van ennek története?

Első ízben 17 éves koromban jártam Erdélyben, két hetes sátortábor az iskolával. Minden fatornyos falut bejártunk. A boltokban semmit nem lehetett kapni abban az időben, de ez nem is számított, konzerveken éltünk, amit vittünk, meg néha bográcsoztunk.
Mégis, ha megkérdezték hova szeretnék menni, a válasz mindig az volt: Erdély, Székelyföld. Könnyek nélkül soha nem tudtam beszélni erről az útról.

El kellett telnie közel 27 évnek, hogy újra eljussak, azóta viszont már 18-szor voltam, s remélem, még leszek is.
2012-ben vittünk egy kopjafát a Madarasi Hargitára, amit a párom, Laci faragott a Székely nép tiszteletére, hogy a trianoni békediktátum igazságtalansága után még ennyi idővel is őrzik az anyanyelvüket, történelmüket, kultúrájukat, hagyományaikat.
Nekem ott a szívem Erdélyben, indulnék bármelyik pillanatban.

Mivel jó párszor jártunk már ott, sok-sok barátot szereztünk, akik már-már családtagnak tekintenek minket, ahogy mi is őket. Ha erre járnak, nálunk szállnak meg, ami nagy öröm mindig. Zetelakán szoktunk megszállni, de adódott úgy, hogy szervezett utazás volt, máshol volt a szállás, ami lehetőséget adott más családokat is megismerni.
Engem elvarázsol a táj, a hegyek, a kövek, a csordogáló patakocskák, az emberek és minden. A Csíksomlyói búcsúba sikerült már 7-szer eljutnom, azt legalább egyszer mindenkinek át kellene élni, azt gondolom. Arra nincsenek szavak s nem csak a búcsú, hanem az út, amíg odaérsz, s a visszaút maga.

A jurta ajtó után az első két festményem Székelyföldről szólt, az első a Madarasi Hargita, amit Lacinak készítettem Karácsonyra, s a bátyámnak festettem a zeteváraljai víztározót.

Milyen Erdélyi képeid vannak még megfestve?

Torockó a Székelykővel (már 2x megmásztuk)
Csorgókő a Varságban
Naplemente a Tolvajos tetőn
A Madarasi Hargita feljárója

Nagyjából ez a hat darab, de lesz még több is, remélem! – a tervben benne van.

    

Mik a kedvenc helyeid Székelyföldön?

Minden. De a szívem csücske a Hargita, na meg aztán a Gyimesek. Ott mindig az-az érzésem, mintha a Jó Isten le-lepottyantott volna egy-egy fenyőfácskát, oda a domboldalakba.

Amit megfestek Erdélyből, arra jó ránézni otthon, akkor egy kicsit nap, mint nap ott vagyok!


Kovács Eszter
(A.T.A. önkéntes)
/Iszkaszentgyörgyi Hírlap interjú rovatának egy része nyomán/

Top
A Keresztur.info weboldal sütiket (cookie-kat) használ a jobb felhasználói élmény érdekében. Ha továbbra is használja ezt a weboldalt ön beleegyezik a cookie-k használatába. Cookie és adatvédelemről bővebben...