A diszkók látogatóinak fel sem tűnik talán, a nagyvárosiaknak sem, de van ebben az országban nagyjából hárommillió foglalkoztatott, akiknek nincs alkalmazotti státusuk, tehát nem járulék-befizetők a társadalombiztosítási vagy egészségügyi pénztárba, de eltartják magukat – létfenntartó gazdaságok működtetői, földmívesek. Rájuk mindig lehet számítani, ha választani kell menni vasárnap, mert a politikai kultúrájuk – finoman fogalmazva – hézagos, vagy egyáltalán nincs. A szerencsésebbek felkínlódnak egy tehénkét az árok partján, netán kecskét, a „szovjet tehenet”, és szorgalmas tévénézők, mert úgy érzik, legalább ennyi szórakozás kijár a sok munka mellett. 

Nos, ennek a rétegnek, amelyik pár lejért is elmegy napszámba, igenis számít az a reménybeli 24 lej, ami még több is, mint a régi gyermekpénz fele, tehát jelentős összeg, és majd lehet riogatni őket, hogy az ellenzék elveszi tőlük. Mert a vörös bárók imádják a pénzt, de a hatalmat még jobban, amiért képesek tűzön járni, vagy tűzbe hajtani bárkit.

Ezért kérleli hiába őket most már az Európai Bizottság is, nem hajlandók a munkát terhelő adók és járulékok csökkentésére, így Romániának eddig sem volt középosztálya, de nem is tud kitörni, az alkalmazottak 80%-a átlagbérnél kevesebbet visz haza, és most érnek a parlamentben az adótörvénykönyvnek azon módosításai, amelyek a vállalkozni akaró kicsiket: egyéni vállalkozókat, családi és kisvállalatokat szándékoznak a földbe döngölni.

Így fordulhat elő, hogy a tizenkilencmilliós országban a magánszféra hárommillió alkalmazottja által termelt új pénzből tartjuk el a közszféra fizetéseit, kifizetünk ötmillió nyugdíjat, felnő belőle majd’ négymillió gyerek és tinédzser. És kit ütnek a vörösök? Hát a hárommilliót, akinek az a bűne, hogy dolgozik, és értéket termel.

(erdely.ma)